szaladjon kifelé belőlem

Na tegnap szabadjára engedtem a könnyeimet, melyek igen erősen gyűlekeznek, mióta ráeszméltem, hogy rohadtul kivagyok, hogy el kell mennem innen.
Mert olyan kurva bátor voltam, és kemény, és még ki tudja hogy mi...!
Azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem az.
Egyébként is tegnap Lindi Pestre ment okulni, így nem is mentem be a kávézóba. Bár tettem egy gyenge kísérletet, miszerint megkérdeztem Ivit, hogy vajh bent van -e, de nem volt, így hazabillegtem. Aminek aztán az lett a következménye, hogy fél héttől volt időm magamat sajnálni.
És minekután Bab is el volt foglalva, pontosabban, az esküvő részleteit tárgyalta meg, és nem ért rá velem fecserészni, legott elkezdtem gondolkodni, hogy jaaaajj, milyen nehéz is most nekem.
Ehh, ha ez nem lett volna elég, még hívott Lindi is, aki rátett egy lapáttal sanyarú sorsomra, hiszen random belefutottunk abba, hogy mindjárt elmegyek.
Aztán felhívott Bab, és épp nem úgy szólt, ami megfelelő lett volna érzékeny lelkivilágom rezdüléseinek, szóval ezen történések kombójának eredményeképp elkezdtem hisztizni.
Így utólag hisztinek nevezném, de akkor véresen komolynak tűnt...
Szegény Bab jól meg is ijedt, mert azt hitte, hogy most akkor én meggondoltam magam, és/vagy hezitálok.
Persze akkor már hiába is mondtam, hogy neeeem, nem erről van szó, hisz úgy zokogtam a telefonba, mint egy óvodás.
Na, okos -e vagyok? Meg felnőtt, meg nem kiborulós, meg nem hisztipicsa???
Azért, utána kicsinykét jobb volt.... kicsinykét....