dilemma

Teljesen odavagyok attól a gondolattól, hogy most akkor én lelépek, és itthagyom a barátaimat, nevezetesen Lindit....
Annyira fog hiányozni, egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogy milyen lesz, hogy délután nem ülünk össze csicseregni egy kávé mellett, a megszokott helyünkön...
Ehh... szar ez, na!
Szörnyű bevallani magamnak, de igazából a sok ember mellett, Őt sajnálom a legjobban, Ő fog nekem hiányozni, de veszettül.
Próbálom homokba dugni a fejemet, és azt gondolni, hogy csak mert van köztünk cirka 200km, akkor majd semmi nem fog változni, mert a barátságunk örök, meg miegymás, de titkon tudom, hogy sajnos a dolgok innentől kezdve már nem lesznek ugyanazok...
Jó-jó, persze meg fogom látogatni, meg gondolom néha napján Ő is engem, meg itt vannak a technika vívmányai, lásd telefon, e-mail.... de hát...
Nehéz a szívem, ez a kurva nagy igazság...
Lelkiismeret furdalásom is van ráadásul, mert ahelyett, hogy itt maradnék hétvégente Lindivel, én úgy húzok haza Babhoz, hogy öröm nézni. Pedig hát nem egészen egy hónap múlva már együtt fogunk lakni, és akkor aztán annyit lehetek vele, amennyit csak akarok, de én mégis csak megyek-megyek, mert húz a szívem hozzá.
És tudom, hogy Linda megérti, sőt azt gondolom, hogy nem haragszik ezért, de érzem, hogy egy kicsit neheztel rám. Hozzáteszem, tök jogosan....
Jó lenne kicsit szétszakadni néha...
Jaj, Drága Barátnőm..., kérlek bocsásd meg esendőségemet!!!