valóra vált kívánság

Jaaaaj, hát egy ilyen tündéri pasit még nem hordott hátán a föld!!!
Ülök Lindivel szokásos helyünkön, hív szerelmem, beszélünk, épp el vagyok kicsit kámpicsorodva, mert eléggé hiányzik, és lövésem sincs, hogy mikor látjuk egymást újra. Fuck abba a 150 km-be!
Kérdezi, hogy ha lenne egy kívánságom mi lenne az? Mondom, hogy csak annyi, hogy együtt lehessünk.
Aztán mivel őrült zaj volt a kávézóban, kimentem a teraszra folytatni a beszélgetést.
Bámultam a forgalmat, elmerengve, aztán megfordultam, és ahogy néztem előre, ki a fejemből, egyszercsak megláttam Őt. Jött felém. Nem hittem a szememnek. De tényleg nem.
Csak bámultam, meresztgettem a szemem, - nyilván azért is mert alapvetően szürkületben kissé már vakoskodok - de legfőképp azért, mert láttam, de nem hittem el.
És ahogy egyre közelebb ért, nem tette le a telefont, és én sem, és beszélt hozzám, bár fogalmam sincs hogy miről, mert semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra az érzésre, ami szétfeszítette a szívemet.
Eljött, meglepett, nem csak a levegőbe beszélt. Mert szeret.
Olyan boldog voltam, hogy nem volt rá szavam, csak csüngtem a nyakába, és semmi mást nem tudtam mondani, csak hogy Kicsi, hát eljöttél????
Ha mind ez nem lett volna elég, ráadásként kaptam tőle egy telefont is, hogy tudjunk ingyen beszélni. Szép kis csibés-csajos telefont.
Kiflibe-karikába hengeredve aludtunk az éjszaka. Tudtam mellette aludni.
És az Ebemet kishurkának hívja, és közben mosolyog a kutyámra.
Reggel behozott a company-hoz, és aztán ment vissza.
Alig bírtam kimászni az autóból, olyan nehezemre esett. Már csak azért is, mert olyan szívszaggatóan szomorú volt, hogy el kell mennie...
Meseszép volt a tegnapi nap vele. M-e-s-e-sz-é-p....