mea culpa

Amikor egész tudatos életeden keresztül féltél valamitől.
Attól, hogy nem szeret, attól, hogy szeret, attól, hogy mást szeret, attól, hogy vajon miért van rossz kedve, vagy hogy miért van jó kedve, vagy hogy mit gondol, vagy mit nem gondol.
És az évek során, ez a torokszorító érzés úgy beleeszi magát a zsigereidbe, hogy nem tudsz tőle szabadulni.
De vége lett, és azt hitted, hogy ezzel a félelmednek is vége szakad.

És amikor van valaki, aki mindennél fontosabb neked, és már nem akarsz többet félni, mert elég volt a rettegésből, akkor azt hiszed, hogy menni fog.
Azonban később rádöbbensz, hogy mégsem megy.
De arra is rájössz, hogy ha nem hagyod abba, akkor azzal mindent, de tényleg mindent tönkretehetsz.
És amikor olyan napok vannak mögötted, hogy 100 méterrel jársz a felhők felett, és boldog vagy, és szinte el sem hiszed, hogy mindez veled történik, akkor jön egy rossz nap.
Az első rossz nap. Nem a századik, hanem az ELSŐ!!!
Ránézel, és tudod, hogy baj van. Nem tudod, hogy mi, de látod, hogy valami nagyon nem kerek.
Megkérdezed.
Válaszol.
És mit ad Isten? Nem azt mondja, amit szeretnél hallani. És akkor befordulsz. És mivel nem mondja meg rögtön, hogy mi bántja, elkezdesz félni, és jön megint az a borzasztó érzés, amit nem tudsz uralni, ami felkúszik az ereiden keresztül, az egyre sűrűsödő véreden keresztül fut az agyad felé, és amikor már elfoglalja az agyad, és kitűzi fekete zászlaját, elindul a szived felé, mert neki nem elég ennyi, mert neki minden kell. Eléri a szívedet, és a vörös véredet, és vörös húsodat feketévé színezi.
Ilyenkor már mindegy, mert a félelem érzése megbilincsel minden józan észt, érvet, és már nem gondolkodsz tiszta fejjel, hanem elkezded látni a rosszabbnál rosszabb dolgokat, és nem enged, nem szabadulhatsz.
Kombinálsz. Szavak mögöttes értelmét keresed, pedig nincs.
Azt hittem, hogy fel vagyok készülve mindenre.
A rossz napokra, a megingásokra, a rossz kedvre, a szomorúságra.

Tudtam az értelmemmel, hogy fel vagyok készülve, hogy menni fog, hogy fogom tudni kezelni.
És amikor eljött az első ilyen "rossz nap", rá kellett döbbennem, hogy nem megy.
Hogy erre még nem vagyok kész, hogy meg kell tanulnom lekűzdenem a rettegésemet.
Hogy mellette kell állnom akkor is, amikor jön egy érzelemlufi, és csak száll-száll, odaér, ráül a válladra úgy, hogy észre sem veszed.
És én nem álltam mellette, hanem elkezdtem a hülye kis játszmámat, hogy akkor most nem nézek rá, nem mosolygok, és gubbadjon meg ott ahol van.
Hiba volt, őrült nagy hiba.
Ott ült a kanapémon, és azt mondta, hogy melegségre vágyott volna tőlem, egy mosolyra, egy bíztatásra, arra, hogy érezze, hogy mellette vagyok, hogy szeretem, és ehelyett úgy bántam vele, mintha egy idegen fasz lenne.
Igaza volt, bántóan igaza.
Nagyon elszégyeltem magam.
Hisz nem csak akkor kell mellette lennem, amikor minden tökéletes, hanem akkor is, amikor nehéz, amikor rossz, és amikor fel kell dolgoznia, hogy az élete gyökeresen megváltozott 17 év után.
Csúfosan megbuktam, kudarcot vallottam előtte, és magam előtt.
Az önmagamba vetett hitemben inogtam meg.