elfelejtett születésnap esete

Csörög a telefonom. Anyám. Felveszem.
- Szia Kicsim, csak azért telefonálok, mert ma van apád (nevelő, szigorúan!!) születésnapja, hívd már fel.
- Húú, Anyu, de jó, hogy szóltál, teljesen kiment a fejemből. Na, majd felhívom.
- De ne majd hívd fel, hanem most, mert el fogod felejteni.
- De nem fogom elfelejteni.
- De igen, elfogod, ismerlek.
- Jaaaj, már, Anyu, nem vagyok sem debil, sem gyerek. Fel fogom hívni később. Nem felejtem el.

Elfelejtettem.
Szánalmas próbálkozásom, hogy Anyám végre felnőttként kezeljen, ismét csúfos kudarcot vallott.
Debil vagyok, és gyerek.
Ennyi. Mert ilyen van.

Azért hozzáteszem, hogy hál' istennek, ahogy hazafelé tartottam este kilenc felé, és egy ismerősömmel pont az elfelejtett névnapokról beszélgettünk, éles fénycsóvaként hasított az agyamba a tudat, hogy uramisten, apám születésnapja!!!!
Gyors felhívtam, lefutottam a kötelező köröket, és megnyugodtam.
Jelzem, simán kimaradt volna a dolog, ha ott, akkor, nem találkozom azzal a leányzóval.
Hahh, a sors keze.
Persze, ma reggel adtam a bankot Anyámnak, amikor felhívott, hogy ugyan hívtam -e Apámat.
Volt pofám ezt mondani:
-Anyuci, hát mondtam, hogy nem felejtem el, nem vagyok debiiiiiiiiiiiiil!!!