Az élet nagy döntései.

Pénteken este, kedvenc helyemen ücsörögtünk, amikor is megjött Bé. Nem túl rég óta ismerem.
Leült hozzám, beszélgettünk, és kiöntötte a szívét. Persze ez úgy kezdődött, hogy elkezdett virágnyelven értekezni velem, de én elég hamar meguntam és mondtam neki, hogy most aztán vagy nyíltan beszél, vagy hagyja abba ezt a kitalálósdit.
Nem kellett sokáig győzködnöm, ráadásul tudtam is, hogy mi a problémája, csak nem akartam indiszkrét lenni.
Helyzet.
Neki felesége van. Szerelmes lett egy lányba. A lány úgy néz ki, hogy viszonozza is az érzéseit, de Ő sem egyedülálló, bár „csak” egy féléves kapcsolat áll a háta mögött, ami mondjuk ki, olyan, amilyen.
A srác, képes lenne mindent feladni érte, de a lány hezitál…. De miért?
Válasz: nyilván fél.
Nagy teher az, amikor érted valaki feladna mindent, persze egyben őrölt romantikus, és megható is.
DE!
És az a DE mindig ott van…, sajnos..
Ahhoz, hogy ezt valaki bevállalja, nagyon erősnek kell lennie lelkileg, és egyben tökéletesen biztosnak kell lenni az érzelmeiben.
A lány nem erős lelkileg. Viszont láttam, hogy Bé jelenlétében ragyogott. Egyszerűen nincs erre más szó csak a ragyogás.
Nem beszélve arról, hogy fél az emberek rosszindulatától. Itt mindenki mindent tud a másikról. Sok ember irigy, és gonosz is.
Nem akarja, hogy mindenki azt mondja, hogy miatta hagyta el a feleségét Bé.
De ha egyszer így van??? Muszáj lesz felvállalni, hiszen ez az igazság.

Ha a srác megteszi, neki is kell áldozatot hoznia.
És kit érdekelnek az emberek? Minden csoda három napig tart. Aztán lesz majd új, amiről tudnak beszélni.
Ennyi.
Néha nem tudom megérteni az ilyet.
Voltam én is hasonló szituációban. Csak ott, nem én hezitáltam. Pedig szerelem volt, mindkettőnk részéről.

Elsöprő, szenvedélyes, tökéletes.

Vállaltam volna azt, hogy miattam hagyja ott a családját, és ott volt gyerek is. Tudtam azt, hogy az ünnepek, a hétvégék úgy is a családé lett volna, azt is tudtam, hogy én lettem volna a „gonosz” aki elrabolta őt a családjától.
De oly annyira szerettem-szeretem, hogy ezt is elviseltem volna ÉRTE-MIATTA.
Már majdnem sikerült. Csak hát ott volt az a ’majd’ is, és az a ’nem’ is.
Az én történetem nem zárult happy end-el, senki számára sem.
De a tanulságot levontam. Ennyit mondtam Bé-nek, miután elmeséltem neki az én kis történetemet:
Az a szerelem, ami igazi, sosem múlik el. Addig, amíg látsz esélyt – ha csak szikrányit is – arra, hogy boldog légy, tegyél meg érte mindent, mert ha elszalasztod, örökké bánni fogod.
Banális, közhelyes, de IGAZ!
Bólintott, majd megkérdezte, hogy nekem elmúlt –e?
Csak bámultam magam elé..
Azt hittem, hogy igen…, de… de… sosem fog elmúlni…